Amióta napi rendszerességgel kézimunkázom, azóta minden textillel, fonallal és divattal kapcsolatos téma érdekel: már egy-egy stílus, technika, ruhadarab vagy alapanyag is annyi tanulságos információt sűrít magába, hogy vétek elmenni mellettük.
És ha már nyár, akkor csipke, és ha már csipke, akkor elsőnek ugorjunk fejest a csipkekötésbe: fél év sima/fordított gyakorlás után (lett belőle egy pulóver, az is valami!) nemrég bátorkodtam én is nekikezdeni. És nyilván utánaolvastam egy kicsit...
Kis európai csipketörténelem
A kötött csipke keletkezéstörténete van olyan izgalmas, mint az igazi csipkéé: történelemmel, társadalmi, gazdasági, ipari és mezőgazdasági változásokkal sűrűn átszőtt, bonyolult anyag, amit jó kézbe venni és alaposan megnézni – aztán meríteni belőle egy nagy adag ihletet.
Anélkül, hogy komolyan belemennénk, muszáj pár szót ejtenünk a klasszikus értelemben vett igazi csipkéről is, aminek (ha szigorúan vesszük) két fajtája van: a vert és a varrott csipke. Míg az előbbi inkább Európa északi, az utóbbi inkább a déli területen terjedt el: a híres brüsszeli csipke például vert csipke, a velencei pedig varrott. Abban nem különböznek, hogy
mindkettő időigényes, aprólékos és nagy szaktudást igénylő munka, hiszen nagyon vékony az alapanyag,
de a varrott csipke esetén egy szállal és egy tűvel dolgozik az alkotó, míg a vert csipke esetén verőpálcáknak nevezett orsókkal. Az orsók könnyű súlyokként és egyfajta „fogantyúként” szolgálnak a szálakhoz, amiket egy párnára tűzött gombostűk köré tekernek és szőnek.
A kép forrása: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Bobbin_lace_making_of_Slovakia.jpg
Hogy miért született vajon az áttört textil készítésére két eltérő technika is? A válasz abban keresendő, hogy a szőtt textilbe lyukakat készíteni nehezebbnek bizonyult, mint kidolgozni egy olyan eljárást, aminél a lyukaknak pont ugyanakkora szerepe van, mint a körötte lévő anyagnak.
Ugyan ma már nehéz utánajárni, hogy pontosan milyen hatásfokkal tudott dolgozni a leggyorsabb csipkekészítő vagy a legeredményesebb műhely, de az biztos, hogy jó sok munkaóra van egy-egy méretesebb csipkegallérban, tehát a kézi csipke, mint olyan, luxustermék.
Egy luxuscikk pedig arra hivatott, hogy arról mindenki tudjon, mindenki beszéljen és azt mindenki akarja – még akkor is, ha nem engedheti meg magának. És amíg a csipke a 16-17. század alatt a ruházkodás és a divat egyik legfontosabb státuszszimbólumává nőtte ki magát, úgy született meg egyre több, az eredeti csipkét imitáló technika. Ezeket sokáig hamis csipkének hívták – többek között azért, mert például a kötött csipke csak a kötés technikájának egy fajtája, nem egy új technika -, de erre a hamisságra a kézművesipar azóta bőven rácáfolt (és a mai napig bárki, aki csipkekötésre adja fejét).
A kötött csipke eredete
Ahogy a csipkénél, úgy a csipkekötésnél is nehéz megadni a technika pontos kezdetét és idejét: mivel finom alapanyagokat használó kézimunkáról van szó, kevés régi darab maradt fenn – és kevés dokumentáció, hiszen az esetek nagy többségében az elkészült darab és annak viselője tartott számot érdeklődésre, nem pedig a készítő személye (sőt, a jó kézügyességre rá is lehetett faragni, de erről majd később).
Mivel a kötés maga sokszor alapvető készségnek számított a háztartásokban, hiszen így került meleg ruha a családra, takaró az ágyba és némi konyhapénz a kasszába, egyszerre volt kikapcsolódás és hasznos munka is – de sokáig nem számított különlegességnek, művészetnek vagy komoly szakmának, így az eredetekre csak következtetni tudunk. De aki fogott már a kezébe kötőtűt, és hurkolt már rá véletlenül egy plusz szemet, talán magától is rájön, honnan indulhatott ez a remek buli.
A finom csipkekötés 3 leghíresebb (és máig fennmaradt, bő szakirodalommal rendelkező) változata 3 helyszínen alakult ki: Haapsaluban, Orenburgban és Shetland szigeteken, vagyis Észtországban, Oroszországban és Skóciában. A közös bennük az, hogy mindhárom helyszínen kiváló helyi alapanyaggal dolgozhattak a kézimunkázók: Haapsaluban és a Shetland szigeteken gyapjúval, míg Orenburgban a helyi, légiesen finom kecskemoherrel.
Azt gyorsan leszögezem, hogy mindhárom fajtával nemhogy egy külön posztot, de köteteket lehet megtölteni – és szoktak is, elég rákeresni bármelyikre.
Észt hagyományok
Az észt csipkekendők sikertörténete a 18. század elejére nyúlik vissza, amikor Észtország orosz fennhatóság alá került, és Haapsalu hamar kedvelt üdülővárossá vált. A tengerparti kisváros híres gyógyító iszapjáról, amiben annak idején a Romanovok is szívesen mártóztak meg, és jártak vissza évekig. Az ide özönlő orosz arisztokrácia és elit hamar felismerte, hogy az itt készült stólák milyen finomak és kidolgozottak, ezért gyakran vittek belőle magukkal szuvenírként. Így a helyi asszonyok keresete is hamar megalapozódott, az észt csipke híre pedig eljutott Skandináviába és a német nyelvterületre is.
A haapsalui sál a mai napig keresett kézműves cikk, szebb darabjait a városi csipkemúzeumban őrzik (bakancslistára felvenni) – a közösség pedig komolyan dolgozik azon, hogy a csipkekötés hagyományát megőrizzék és átörökítsék a következő generációknak.
Sokak szerint az észt csipkekötés hasonlít leginkább az igazi csipkéhez – felismerni pedig a szinte kötelező elemnek számító nuppokról, vagyis apró, bogyós szemeiről, csillag- és növénymotívumairól lehet.
Észt csipke ihlette pulóver a Laine magazin 12. számában - a Water Lilies levélmotívumai a hagyományokat tükrözik.
Orenburg, avagy Oroszország
Az Orenburgban készült kendőkhöz kötődik egy izgalmas legenda: az elsőt egy kozák asszony kötötte, és küldte ajándékba Nagy Katalin cárnőnek. A cárnőt teljesen lenyűgözte a kendő kifinomultsága, annyira, hogy rögtön két dolgot is parancsba adott. Az első: adjanak az asszonynak egy kisebb vagyont, többet, mint amennyire életében valaha szüksége lehet. A második: egyúttal vakítsák is meg, nehogy még egy ilyen sálat készíthessen másnak. A cárnő tervét csak az húzta keresztbe, hogy egy fontos tényről nem volt tudomása: az asszony lányáról, aki maga is remekül bánt a kötőtűkkel. És így született az orenburgi csipke.
Egy másik történet szerint úgy készültek el az első kendők, hogy az uráli hegyvidéken szolgálatot teljesítő katonák feleségei annyira unták magukat a hosszú, tétlen telek alatt, hogy ezt az időt a lehető legbonyolultabb, legdíszesebb minták megkötésével töltötték, ha már más dolguk nem akadt.
Az orenburgi kendők alapanyagát a helyi kecskefajta (találó magyar nevén az orenburgi kecske) finom gyapja adja, aminek szálai még a mohainrélis vékonyabbak – és amiről úgy tartják, hogy csak akkor az igazi, ha kézzel fonják. Azaz egy igazi, használható méretű orenburgi kendősem egy laza délelőtt alatt készül el –geometrikus, letisztult motívumait pedig a végtelenségig lehet variálni. Az írott, lerajzolt minták csak a 20. század 50-es éveiben terjedtek el: addig az asszonyok fejből kötöttek.
Hagyományos orenburgi kendő egy orosz bélyegen - a kép forrása: https://en.wikipedia.org/wiki/Orenburg_shawl
Ha igazi orenburgi kendőt (vagy legalább fonalat!) szeretnénk, érdemes ellátogatni a régióba, mert a kecskefajta csak abban a klímában növeszt kellő mennyiségű és minőségű gyapjat (akárki próbálkozott eddig a honosítással, az Urál nélkül semmire sem jutottak) – a helyi múzeumban pedig megcsodálhatjuk a kendőkorosz nagyasszonya, Olga Alexandrovna Fedorova munkáit.
Csipke a Shetland-szigetekről
A Shetland szigetek és a kötés közös története a 14. századig nyúlik vissza: az ottani kíméletlen időjárás remek környezetet teremtett a finom gyapjút adó juhok tenyésztéséhez, így a helyi közösségekben hamar alapkészséggé vált a kötés – ami feltehetően a norvég területekről jutott el oda.
Magát a csipkekötést Unst városából eredeztetik, ahol több, csipkekötéssel foglalkozó család – sőt, dinasztia – élt, sikere pedig szintén egy uralkodó hóbortjának köszönhető: Viktória királynő ugyanis nagy rajongójává vált a skót szigeteken készülő sálaknak és ruhadaraboknak. Gyakran vásárolta és viselte a legjobb kötőnők keze munkáit – kifejezetten szerette a harisnyákat -, de Katalin cárnővel ellentétben nem akarta kisajátítani magának ezt a kiváltságot, gyakran ajándékba is adott belőle. Az egyik ilyen ajándéka különleges súllyal bírt: 1897-ben az abolicionista és emberjogi aktivista Harriet Tubmannek adott egy kendőt.
A kora influenszerének számító királynő ízlését senki sem kérdőjelezte meg: innentől kezdve nem csak a shetlandi csipke, hanem maga a csipkekötés műfaja is fellendült. A nőknek szóló magazinok elkezdtek kendőmintákat publikálni – és megszülettek a mai kézimunkamagazinok előfutárai.
A shetlandi csipke az észt csipkéhez hasonlóan természetközeli környezetben született, így mintakészlete főleg növényi és természeti motívumokon alapszik – de a shetlandiak nem csak a szárazföld, hanem a tenger élővilágát is megjelenítik.
Shetlandi csipke - modern fejkendőn: a Pom Pom kiadó Shetland Trader könyvében ezt a régiót mutatja be
Skócia és a Shetland szigetek azóta is gondosan ápolja a csipkekötés hagyományait: a legnagyobb tárgyi gyűjteménnyel természetesen a Shetland Museum rendelkezik, míg a Glasgow-i Egyetemen több kutatást is szenteltek a shetlandi csipkének.
A kézimunkázás ezen korai aranykorának az ipari forradalom vetett véget – de a történetnek korántsem. Innen folytatjuk!
Ha kedvet kaptál bármelyik csipkefajtához, akkor a Kiskos kínálatából az alábbi fonalakat javasoljuk:
